Új Dunántúli Napló, 1999. január (10. évfolyam, 1-30. szám)
1999-01-02 / 1. szám
6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. január 2., szombat Hírcsatorna Szerzői est. Papp Zoltán szerzői estjére kerül sor 1999. január 5-én a Pécsi Nemzeti Színházban. Az 50. évét ünneplő zeneszerző musicalrészleteiből, zenés darabokba írt számaiból készült nagyszabású műsor 19 órakor kezdődik. Fellép az Orff Együttes, a Mecsek Fúvósötös és Failoni Donatella zongoraművész is. (ly) Kiállítás. Az új év első tárlata a Pécsi Galériában január 7-én nyílik. Ezúttal Chili Mária és Szörtsey Gábor képzőművészek munkáiból készül válogatás. Az egy hónapig látogatható kiállítás elé 17 órakor Rácz Péter író mond bevezetőt. (ly) A Művészetek Háza ajánlatából. A pécsi Művészetek Házában január 6-án 18 órakor a 8 Oscar-díjat nyert „Cabaret” című Bob Főssé jegyezte filmet vetítik. 7-én 19 órakor a „Vonós-estek” keretében a Budapesti Fesztiválzenekar művészeinek kamarahangversenye kezdődik. A műsorban Mozart, Schubert és Beethoven művei hangzanak fel. 11-én 17 órakor a Martyn Ferenc tetőtéri galériában Kenyeres István képzőművész kiállítását nyitja meg Török Tamás művészettörténész. Kenyeres István izgalmas festészetét „nagyvárosinak” is nevezik, képeit robbané- konyság, energia, vadság és érzékenység jellemzi, (ly) Tigris és ákác. A Pécsi Harmadik Színházban január 4-én, 7-én és 8-án 15 órakor „A gyáva kistigris” című zenés, maszkos játékot tekinthetik meg az érdeklődők. 5-én este 7-kor Szép Ernő „Lila ákác” című darabját mutatják be. (ly) Versmondóknák. Negyedik alkalommal rendezik meg az Országos József Attila vers-, énekelt vers- és prózamondóversenyt, melyre 14 éven felüli, amatőr jelentkezőket várnak. A városi, megyei válogatókat a helyi művelődési intézmények szervezik, az országos döntő április 1-je és 3-a között lesz. (ly) Az európai filmek látványban nehezen versenyezhetnek az amerikai szuperprodukciókkal A mozi csúcsai és hullámvölgyei Olcsó kávéházi mulatságnak indult, egyszerűbb közönség számára. A film lett az utolsó évszázad nagy varázslata, az illékony műfaj, mely egyaránt alkalmassá vált silány munkák készítésére, de nagy műalkotások megteremtésére is. A filmet könnyen értelmezhető műfajnak is gondolhatnánk, hiszen a látvány, a kép közérthető valami, s információink 65-80 százalékát a látványból szerezzük. Míg az olvasáshoz külön jelrendszert kell megismerni, és hosszas gyakorlással készséggé tenni, addig látni mindenki maga tanul meg. A filmet azonban nem autodidakta módon készítik, s a filmnéző, vizuális kultúra is tanulható. Erről beszélgettünk a JPTE Klasszikus Irodalomtörténeti Tanszékének egyetemi tanárával, dr. Nagy Imrével és Bodó László egyetemi tanársegéddel, aki a JPTE felnőttképzésében résztvevőknek tart kurzusokat a témában. Mindketten „Mozgóképkultúra” címmel tanfolyamokat vezetnek baranyai pedagógusok számára is.-A film nem csupán művészet ma már - mondta Bodó László -, Jancsó Miklós megfogalmazásával élve inkább tömegkommunikációs forma. Mint a mozi kezdetén, ismét a látott kép valóságélménye került előtérbe, a Titanicban vagy a Ryan közlegényben is ezt tapasztalhattuk. A filmtörténet nagy jelentőségű pillanata ugyanakkor éppen az volt, hogy a primér jelentést szimbólumrendszerekkel látta el. Ha a leegyszerűsített üzeneteket hordozó akciófilmek áradatára gondolunk, vagy hiányoljuk a hatvanas évek újhullámos rendezőinek utódjait, megnyugodhatunk. Beszélgető- társam nem pesszimista, hiszen hullámvölgyek minden művészeti ágban voltak, s előbb- utóbb megint lesznek türelmetlen fiatalok, akik szakítani akarnak „a papa mozijával”. A mai filmművészetben mindenesetre karakteresen leírható irányzatok nincsenek. Erről már dr. Nagy Imrét faggatom, aki így látja:- Most a szórakoztató film és a művészfilm tusája zajlik. Míg az egyik üzlet, a másik azt bizonyítja, hogy műalkotásokat a filmvásznon is létre lehet hozni. Ez a harc részben egybeesik az amerikai és az európai film csatáival, persze, ez a helyzetnek csak leegyszerűsített képe. A közönség is változott a mozikban vagy, ha jobban tetszik, visszatért a megszületéskor tapasztaltakhoz, amikor a nikkelodeon még a szegény és sokszor képzetlen emberek színháza volt. A nézők egy része ma is funkcionális analfabéta, akinek olykor a feliratos film végigolvasása is nehézséget okoz. E közönség megnyerése üzleti harc tárgya lett, s azt eredményezte, hogy egyre egyszerűbb és durvább történetek alakultak ki.-A filmről azt is mondják- folytatta dr. Nagy Imre hogy olyan primitív nyelv, amelyet nem lehet például ragozni, múlt időbe vagy feltételes módba tenni, csak a fizikailag is létező valóságot ábrázolja, s ezért sokak szerint nem alkalmas az emberi benső bemutatására. Az igazi filmművészet azonban meg tudja mutatni azt is, ami nem látható. Erre a magyar film is képes volt. A közvélekedés a hatvanas, hetvenes évekre teszi a virágkorát, de dr. Nagy Imre szerint azt a korszakot inkább a konzervatív formanyelv jellemezte, Jancsót kivéve. A hazai mozi igazán jelentőssé Huszá- rik Zoltánnal, Bódy Gáborral, Mátis Lillával és főként Tarr Bélával vált. Gothár Péter, Szász János ugyancsak ebbe a sorba illik. S hogy miért bízik beszélgetőtársam a világmozi újjászületésében? Mert olyan alkotók vannak, mint Eric Rohmer, Wim Wenders, Emir Kusturica, Otar Joszeliani, vagy Mike Leigh, Philippe Hard, Gianni Amelio. A mozgóképkultúra nemcsak a mozit, vagy az újabban feltűnő, soktermes, művész- és közönségfilmet egyszerre vetítő multiplexet jelenti. A fő ve- télytárs a televízió, a „nagy agyhalál”, ahogyan néhányan nevezik. Előtte nő fel a gyerek, aki a valóság megismerésének egy személyes tapasztalatot pótló módját kapja, esetleg manipulált világot ismer meg. Bodó László azonban emlékeztet rá, hogy a látvány is személyes tapasztalás, és a saját élmény is lehet megtévesztő, hiszen az emberek évezredekig jól elvoltak azzal például, hogy a Nap kering a Föld körül. — A televízió ma nagyon is egyfajta képi kultúrát közvetít, akár a sorozatokra, akár a reklámokra gondolunk - tette hozzá. - Az angolszász munkák képi világa racionálisabb, de a tipikus német megfogalmazások ma is a tiszta gyerek, a nett konyha, az istenfélő család körülforognak. A film új hordozója, a video külön fejezetet érdemelne, hiszen szinte egybeilleszti a mozi és a könyv tulajdonságait. A videofilm ugyanis „lapozható”, előre-hátra forgatható, vagy épp félbe is hagyható. Biztos: mozi és házimozi új korszak előtt áll. H. I. Gy. Kacag a színpad A közönség mindig boldog, ha a színpadon valami turpisság zajlik. A nézők elnézően mosolyognak egy-egy kedves bakin, és beavatottnak érzik magukat, ha apró titkok részesei lesznek. Régebben a szilveszteri előadásokon vagy a darab utolsó bemutatásakor, a „darabtemetésen” több volt a tréfa, de azért még manapság is van min kuncogni. Többen emlékeznek arra a Pécsi Nemzeti Színház-beli előadásra, ahol az egyik szereplő székére orvul illetlen hangokat kiadó gumipámács- kát helyeztek. Volt olyan eset is, amikor arra fogtak össze a színészek, hogy „magánszámot” is szívesen beépítő kollégájukat nem hagyják szóhoz jutni. Máskor a sarkantyúkat kötötték össze madzaggal és erősítették a földhöz, s amikor indulni kellett, ottmaradtak szépen a csizmák - helyben. Stenczer Béla színművész szerint ma már csak leheletnyi tréfácskák zajlanak, s általában a lazább szerkezetű operettek alkalmasak rá, hogy szilveszterkor a konfetti, a szerpentin mellett egy kevés igazi pezsgő is kerüljön a poharakba. A színházi zsargon a darabhoz illő, aktuális poént supnak nevezi, ez olyan tréfa, ami meglepi a kollégát, amire nem lehet számítani. N. Szabó Sándor nemcsak évvégi előadásokból emlékszik ilyen kacagtató pillanatokra. Jártak olyan tájelőadáson például, ahol a kultúrhá- zat fűtő kályhához a gondnok a legnagyobb drámai jelenet közepén tört át a színpadon, hogy jól megrakja tüzelővel. Unger Pálmának Labancz Boriról jutott eszébe az a történet, amikor a komoly zárdafőnöknőt alakító művésznő jelmezét kimosták, s az majdhogynem bokorugró méretűre zsugorodott. Labancz Bori megroggyantott térdekkel, szinte guggolva játszotta végig a jelenetét. Olyan is megesett, hogy egy túl gyors váltás alkalmával a kellékes egyszerűen bennmaradt a színen, a függöny felment, ső a fűszőnyeggel leterített forgó- színpadon ült kék munkaköpenyben, rettenetes zavarban. Végül ötletesen oldotta meg a kínos helyzetet, a fűszőnyeg alá osont, és négykézláb lassan kimászott a jelenetből. Persze, a kis vicceket nem is veszi mindig észre a közönség. Ki gondolná például, hogy a kis retikült ólommal is meg lehet pakolni vagy, hogy a féloldalasán játszó színész bajusza a homlokán billeg? A humor forrásául néha éppen a külvilág szolgált. Akkor például, amikor a háború előtti vándortársulatok korában az előadásba bele kellett szőni a vendéglátó mecénást valahogy, még akkor is, ha mondjuk temetkezési vállalkozó volt az illető. így történt, hogy Hamlet egyszer azzal üdvözölte a koponyát: „Szegény Yorick, rajtad is megl4t- szik, hogy nem a Hausz és Társa temetett!” Hodnik Ildikó Gy. A tréfák a könnyedebb műfajokban a leggyakoribbak Futnak a képek FILM JEGYZET A macska és a mézeskalács Robert Altman már a negyvenes éveiben járt, amikor elkészíthette első sikeres filmjét, az M. A. S. H.-1, s jóval túl volt az ötvenen a Rövidre vágva forgatásakor, pedig csak ekkor tett először kísérletet művészi elképzeléseinek megvalósítására. Pályája akár úgy is felfogható, mint az amerikai mozival való kétlelkű küzdelem: úgy tesz, mintha behódolna a producereknek, miközben túljár az eszükön, vagy inkább fordítva: szembefordul az ízlésdiktátorokkal, de azért meg-meglen- geti előttük a fehér zászlót. Ám azt hiszem, az utolsó szó mindig az övé. Szereti újrafogalmazni a hollywoodi iskola hagyományos műfajait: a westemt, a scifit és a zenés komédiát, ez utóbbira készített variációja a Nashville. Új filmjével, a Démoni csapdá-val a már-már halottnak hitt fiúm noir-ba próbál ismét lelket lehelni. Ironikusan eljátszik a formával, mint mindig, de azért precízen betartja a szabályokat. Minden megvan, ami kell: sötét bűnügy, nyomasztó hangulatú miliő szakadó esővel és közeledő hurrikánnal, reménytelennek látszó küzdelem az „igazságért”, amelyre végül fény derül ugyan, ám sok köszönet nincs benne. A mézeskalács-embert bizony alaposan összerágja a macska. (A film eredeti címe - The Gingerbread Man - erre a fura mesére utal, amit idejekorán elmondanak a Kenneth Branagh által megelevenedő hősnek, de az nem okul belőle. A dolog iróniája abban rejlik, hogy a film noir hagyományos világát Altman a maga sajátos optikáján keresztül szemléli, amitől a látvány szokatlan tónust kap, és kontúrjai is áthelyeződnek. A rendező, szokása szerint, kitágítja a képek horizontját szabadon mozgó, s a szereplőknél jóval okosabb kamerájával, s a hangzó tér méreteit is ijesztően megnöveli egyfajta jól kimunkált aszinkron hangmontázzsal, miáltal olykor baljós dramaturgiai súlya támad a kísérőzenének. Altman hőseire e szoronga- tóan különös világban láthatatlan búraként borul magányuk. Most még elszigeteltebbek egymástól, mint korábban. Már alig találkoznak, inkább csak mobiltelefonon hívják egymást, s valójában párhuzamos monológokat mondanak. Egyedül álldogálnak, mennek, autóznak, néznek maguk elé, s közben úgy tesznek, mintha társalognának. De ha csakugyan beszélgetnek, akkor sem értik egymást, nem is nagyon figyelnek a másikra. Megdöbbentő, hogy a filmben van egy bolondokból, pszichopatákból álló különös társaság, természetesen ők sem cserélnek eszmét, de a gesztusok nyelvén még értik egymást, s képesek összehangzóan cselekedni. Ők. A bolondok. És ők alkotnak csupán valami emberi közösségfélét. És most eszembe jut, hogy a rendező immár hetvennégy éves. Ilyen korban egy művész, ha megéri, végső számvetésre készül. Rossz belegondolni, hogy Altman ezt szűrte le mindabból, amit átélt. Nagy Imre Embeth Davidtz és Kenneth Branagh és egy piros esernyő Gárdonyi Tamás
